Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Azt hi­szem, egyet­ért­he­tünk ab­ban, hogy egy szer­ve­zet de­mok­ra­ti­kus mű­kö­dé­se még nem je­lent au­to­ma­ti­kus ga­ran­ci­át a mi­nő­ség­re. A de­mok­rá­cia – le­gyen bár­mi­lyen szép e szó – dön­tés­ho­za­ta­li me­cha­niz­must je­lent csu­pán. A tör­té­ne­lem több­ször is meg­mu­tat­ta, hogy va­la­mely va­ló­ban fel­vi­lá­go­sult ab­szo­lu­tiz­mus na­gyobb ér­té­ket hoz­hat lét­re, mint egy-­e­gy ros­­szab­bul mű­kö­dő de­mok­rá­cia. Hos­­szú tá­von, per­sze, nincs jobb rend­szer a de­mok­rá­ci­á­nál.
Ezért is ér­de­mes el­időz­ni itt – a vá­lasz­tá­sok évé­ben.
Ne­he­zen vi­tat­ha­tó, hogy az An­tall-kor­mány ide­jén si­ke­re­sen ala­kult ki a de­mok­ra­ti­kus in­téz­mény­rend­szer. Ugyan­ak­kor az or­szá­gos dön­tés­ho­za­ta­li me­cha­niz­mu­sok­hoz ha­son­ló­an a me­gyei és a he­lyi (vál­la­la­ti, egye­te­mi, egye­sü­le­ti) ön­igaz­ga­tás mi­nő­sé­ge is ki volt (van) szol­gál­tat­va a szer­ve­zet­ben mű­kö­dő, sze­rep­hez ju­tó em­be­rek kva­li­tá­sa­i­nak. Ha­zánk nem le­het büsz­ke a kép­vi­se­le­ti de­mok­rá­ci­á­ban moz­gás­tér­hez ju­tott ki­vá­lasz­tott­ja­i­nak több­sé­gé­re, ezért cél­sze­rű len­ne oda­fi­gyel­ni azok­ra, akik jól lát­ják el a fel­ada­tu­kat. Akik ké­pe­sek stra­té­gi­át al­kot­ni, és nem res­tek a meg­va­ló­sí­tás­hoz szel­le­mi erő­ket tá­bor­ba gyűj­te­ni. Mind­azo­nál­tal az el­múlt húsz év ös­­szes­sé­gé­ben igen gyen­ge mi­nő­sé­gű po­li­ti­kai tel­je­sít­mé­nye az el­vesz­te­ge­tett időt jut­tat­ja eszünk­be.
Va­la­mint azt is, hogy meg­elé­gel­te az em­ber­kí­sér­le­te­ket a tár­sa­da­lom egé­sze és a mik­ro­kö­zös­sé­gek so­ra.
Van­nak or­szá­gok, ahol a nagy, kö­zös­sé­gi for­rás­ból fi­nan­szí­ro­zott be­ru­há­zá­sok köz­be­szer­zé­si ver­se­nyét mind­ös­­sze két­ol­dal­nyi tör­vény­szö­veg sza­bá­lyoz­za. Ná­lunk a köz­be­szer­zés a leg­bo­nyo­lul­tabb, a leg­ke­vés­bé át­lát­ha­tó, a mi­nő­sé­get rend­re szem elől té­vesz­tő rend­szer, ami egy­részt a kor­rup­ció me­leg­ágya, más­részt a pa­zar­lás ga­ran­ci­á­ja. Köz­be­szer­ző­ket, szak­ér­tő­ket kép­zünk, köz­be­szer­zé­si szak­ok­ta­tói és el­len­őri ré­teg ter­me­lő­dik ki ahe­lyett, hogy a tisz­ta ész lo­gi­ká­ja alap­ján ítél­nénk oda a mun­kát an­nak, aki­nek van az adott mun­ká­ra erő­for­rá­sa, re­fe­ren­ci­á­ja, öt­le­te, emel­lett em­be­re­ket fog­lal­koz­tat, és ren­de­sen adó­zik.
A köz­be­szer­zé­si me­cha­niz­mus pon­tos szim­bó­lu­ma an­nak, ho­gyan tes­­szük tönk­re a sa­ját éle­tün­ket. Mi iri­gyek va­gyunk ar­ra, aki so­kat tud dol­goz­ni. Mi ha­ta­lom­vág­­gyal gya­nú­sít­juk azt, aki ké­pes a fo­lya­ma­tok élé­re áll­ni. Mi tü­rel­met­le­nül vár­juk an­nak a vesz­tét, aki si­ke­re­sen kép­vi­se­li egy kö­zös­ség ér­de­ke­it. És mind­ezt meg­fe­jel­jük az­zal, hogy kép­te­le­nek va­gyunk el­is­mer­ni a va­ló­di tel­je­sít­ményt.
Is­me­rek olyan kis­vá­rost, ahol a pol­gár­mes­ter hos­­szú cik­lu­so­kon ke­resz­tül, ere­jét meg­fe­szít­ve, or­szá­go­san is el­is­mer­ten nagy­sze­rű­en vi­szi az ügye­ket, még­is jó né­há­nyan azért sza­vaz­tak el­le­ne, mert már un­ják a fo­lya­ma­tos si­ke­re­ket.
A 17. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a hegy­köz­sé­gek­kel lét­re­jött a fe­u­dá­lis tár­sa­da­lom szo­kás­jo­ga­i­val sza­kí­tó ön­igaz­ga­tó de­mok­rá­cia. A sző­lő­he­gyen min­den év áp­ri­lis 24-én meg­vá­lasz­tot­ták a hegy­bí­rót és a hegy­elöl­já­ró­sá­got. A sző­lő­hegy rend­jét ar­ti­ku­lu­sok fog­lal­ták ös­­sze. A he­gyen tu­laj­dont sze­rez­he­tett a fa­lu­ban egyéb­iránt nincs­te­len pa­raszt is, és a sző­lő­he­gyen sem­mi­fé­le ki­vált­ság­gal nem ren­del­ke­zett a fa­lu­si elöl­já­ró, de még a nagy­bir­to­kos sem. A leg­nagy­sze­rűbb tör­vény az volt, hogy aki Szent György­től Szent Mi­há­lyig meg­mű­vel­te más­nak a gon­do­zat­lan, oda­ha­gyott sző­lő­jét, az vis­­sza­von­ha­tat­la­nul tu­laj­dont szer­zett.
A hegy­köz­sé­gek­ben min­dig a rend volt az úr. A sző­lő­hegy be­já­ra­tát még az Al­föld­ön is a hegy­ka­pu je­löl­te. Azon be­lül min­den­ki a jö­vő­ért, az­az a bo­rért dol­go­zott. Az egy­más kö­zöt­ti bir­tok­ha­tá­ro­kat árok je­löl­te, a sző­lő­hegy egé­szét pe­dig gye­pű és árok véd­te. Be­lül volt a kö­zös ügy, a kö­zös ér­dek. Le­vél­tá­ri for­rá­sok iga­zol­ják, hogy nem rit­kán hos­­szú éve­ken ke­resz­tül ugyan­azt a hegy­elöl­já­ró­sá­got vá­lasz­tot­ták meg ma­guk­nak a gaz­dák. Mo­dern szó­val: csa­pat­ban gon­dol­kod­tak.
A mai ma­gyar kö­zös­sé­gek a rend­szer­vál­tás óta el­telt két év­ti­zed pusz­tí­tó ha­tá­sai mi­att gyak­ran egé­szen torz mű­kö­dé­si szo­ká­so­kat vet­tek fel. Meg­szűnt a mél­tá­nyos­ság, nem mű­kö­dik a meg­en­ge­dő mód, is­me­ret­len fo­ga­lom a tar­tal­mas te­kin­tély.
Ezt a ki­fe­je­zést né­hány­szor az MTA mai el­nö­ké­től hal­lot­tam, ami­kor még mi­nisz­ter­ként szol­gál­ta a ha­zát. Ke­vés jobb és pon­to­sabb jel­zős szer­ke­ze­tet is­me­rek. Egy­szer­re kon­zer­va­tív, szi­go­rú, elit­ista és mun­kás. Ar­ról szól, hogy nem­csak lé­te­zik szor­ga­lom­mal, tu­dás­sal, ki­tar­tás­sal és becs­vág­­gyal meg­ala­po­zott te­kin­tély, ha­nem er­re szük­sé­ge is van a kö­zös­sé­gek­nek, sőt ér­de­mes ele­mez­ni a mi­ben­lét­ét.
A hegy­köz­sé­gek­ben an­nak ide­jén egy­sze­rű­en ment a je­lö­lés. Az ke­rült be az elöl­já­ró­ság­ba, aki­nek a leg­szeb­bek kö­zé tar­to­zott a bir­to­ka a szé­pen ren­de­zett sző­lők kö­zött. Ar­ra bíz­ták a kö­zös ügyet, aki pél­dás szor­ga­lom­mal kép­vi­sel­te az egész hegy je­le­nét és jö­vő­jét.
S per­sze az lett a hegy­bí­ró, aki nem­csak pré­di­kál­ta és it­ta, ha­nem ma­ga ké­szí­tet­te a leg­jobb bort.

Dlusz­tus Im­re